Vajon milyen mélyen hisz az emberiség saját történeteiben? A modern fantasy szerzők olyan dolgokról írnak, amelyeknek létezésében nem hihetnek (éppen ez teszi történeteiket fantázia.sztorivá), ám azt már nehéz megállapítani, hogy Shakespeare hitt-e a boszorkányaiban, vagy Dante elhitte-e a pokol kilenc bugyrának létezését. Leslie Kordecki Tradition & Development of the Medieval English Dragon (A hagyomány és fejlődés a középkori angol sárkány-irodalomban) című, a torontói egyetemen 1980-ban közzétett tanulmányában megjegyzi, hogy a koraközépkori történetek úgy utalnak a sárkányokra, mint élő, létező lényekre, míg a későbbi írásokban már pusztán szimbolikus jellegűek, a Gonoszt jelképezik, és füstté válva eltűnnek, ha egy szent végzetes csapást mér rájuk. Az utóbbi megállapítás ellenére a legendák, vagy az évszázadok során fennmaradt töredékek alapos tanulmányozása után kijelenthetjük, hogy az emberek egykor valóban hittek a sárkányok létezésében. Másképpen fogalmazva: semi sem igazolta, hogy a sárkányok nem léteztek, viszont számtalan olyan bizonyíték volt, amely alapján arra lehetett következtetni, hogy élnek, vagy valamikor éltek ilyen, de legalábbis hasonló lények.
Ahogy C. S. Lewis megállapította a középkor világnézetéről írt, 1964-ben publikált csodálatos tanulmányában a The Discarded Image (elkallódott képekben): a középkori ember nagyon nagy becsben tartotta az ókoriak örökségét. A középkor kultúrájának - tudományának, orvostudományának, teológiájának, filozófiájának, irodalmának stb. - legnagyobb része közvetlenül az ókorból, az ókori rómaiaktól, görögöktől és araboktól származott. Ezen kulturális örökhagyók sok mindenben különböztek egymástól, de abban megegyeztek, hogy valamennyien hitték: éltek sárkányok a Földön valamikor. Ha ennek ellenére mégis akadt egy-két középkori kételkedő, csupán ki kellett nyitnia a legszentebb örökségnek tartott könyvet, a Bibliát, és máris megtalálhatta a keresett választ.
A modern Biblia-fordításokban, Mózes első könyvében a legelőször megteremtett élőlényeket "nagy tengeri állatoknak" vagy "ceteknek" nevezik. (És megteremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemük szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint... - Mózes I., 1.21.) A kérdéses héber szót, a tannint többféle módon lehet értelmezni és fordítani. Az egyik változat az, amelyet Szent Jeromos, a latin nyelvű Biblia megalkotója alkalmazott. Ő draconak, vagyis sárkánynak fordította. A modern angol (és magyar) Biblia-változatok Jakab király kora óta elvetik a mitikus szó használatát, és "cetnek", "leviatánnak", sőt egyes verziókban "sakálnak" fordítják a tannint. A IV. századtól használatban lévő latin nyelvű középkori Bibliákban körülbelül tíz utalást tanulhatunk a sárkányokra, amelyek a vadonban vagy a nagy tengerekben élnek, és általában meglapulva várják a közelükbe tévedő óvatlanokat. Valahogy úgy állnak lesben, mint az édenbeli kígyó, amely a Biblia vonatkozó részletének egyes népszerű feldolgozásaiban maga is sárkány képében jelenik meg. (Az egyik ilyen feldolgozást Edmund Spenser írta meg The Faerie Queenie [A tündérkirálynő] című munkájának első részében. Annak ellenére, hogy nehezen érthető, archaikus nyelvet használ, amikor a kötet végén leírja Szent György és a sárkány küzdelmét, az ódon történet hangulata olyan csodálatos, hogy az angol tudásukban biztos játékmestereknek érdemes időt áldozni a jelenet áttanulmányozására.) Több fantasy szerző olyan világot kreált, amelyben az első gondolkodó lények sárkányok voltak. (közben, ha másképpen nem, tudat alatti szinten mindenképpen hat rájuk az az archeológiailag igazolt tény, hogy Földünkön az ember létrejötte előtt dinoszauruszok éltek.) Sajnos sokan vannak az írók közt olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ezzel a leghíresebb teremtéstörténetet dolgozzák fel.
Fontos megjegyeznünk, hogy az átlagos műveltségű középkori emberek hittek a sárkányok valódiságában, de úgy vélték, hogy ezek a lények már régen kihaltak. A sárkányok a legendás múlthoz tartoznak, csodák korának lakói voltak, a középkori ember számára "modern" világban nem lehetett helyük. A véletlenszerűen előkerült dinoszaurusz maradványok további bizonyítékul szolgáltak. (Anglia déli részén, a kőomlások nyomában ma is sokszor kerülnek elő ilyen dino-maradványok. Tolkien gyermekként talált egy állkapocs-kövületet, amit természetesen sárkánycsontnak hitt. Nem is tévedett túl nagyot.) Persze a középkori embernek az is éppen elegendő tanúságtétel volt, amit a legendás hősök és a szentek életéről szóló történetekből megtudott. AZ ilyen mondákat hallgatva elhitte, hogy hajdanán óriások és sárkányok éltek ezen a világon.
(Az angolszászok a korábbi lakhelyükön ismeretlen kövezett utakat és kőépítményeket az orthanc enta geweorc, azaz "óriások fura építményei" néven emlegették. Hitük szerint ezek a nagyra nőtt lények már réges-régen kipusztultak, de jeleket hagytak maguk után. Érdekes módon a XII. században élt nagy walesi krónikás, Geoffrey of Monmouth - aki azokkívül leírta a brit történelmet, összegyűjtötte és feldolgozta az Arthur királlyal kapcsolatos, közszájon forgó történeteket is - már-már azon a véleményen volt, hogy Britannia szigetén az emberek felbukkanása előtt óriások éltek. Ami az óriásokat illeti, a hívő középkori embernek a Biblia is éppen elég bizonyítékul szolgált a létezésükre: Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is... - Mózes I., 6.4.)
Az hogy a régen élt lények közül életben maradt-e néhány, mindig heves viták tárgyát képezte. Ki tudhatta abban az időben, hogy mi minden ólálkodhat a távoli, felfedezetlen vidékeken? Tolkien szavaival élve a sárkányok "kényelmes távolságban éltek, ennek következtében mesebeliekké váltak". Ám Tolkien azt sem mulasztja el megjegyezni, hogy a sárkányok a maguk részéről valószínűleg ugyanígy tekintenek a lovagokra:

- Tehát lovagok csak a mesékben léteznek! - mondták az ifjabbak és tapasztalatlanabbak. - Gondoltuk.
- Legalábbis kevesebben vannak - vélték a bölcsebbek és idősebbek - messze és kevesen, és nem kell már félni tőlük.